Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban
  -------------------------------------------

  Hová lépsz most, gondold meg, ó tudós,
  Az emberiségnek elhányt rongyain
  Komor betűkkel, mint a téli éj,
  Leírva áll a rettentő tanulság:
     "Hogy míg nyomorra milliók születnek,
  Néhány ezernek jutna üdv a földön,
  Ha istenésszel, angyal érzelemmel
  Használni tudnák éltök napjait."
     Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
  Legeljünk rajta? s léha tudománytól
  Zabáltan elhenyéljük a napot?
  Az isten napját! nemzet életét!
     Miért e lom? szagáról ismerem meg
  Az állatember minden bűneit.
  Erény van írva e lapon: de egykor
  Zsivány ruhája volt. S amott?
  Az ártatlanság boldog napjai
  Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
  Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
  És itt a törvény -- véres lázadók,
  Hamis birák és zsarnokok mezéből
  Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
  Emitt a gépek s számok titkai!
  De akik a ruhát elszaggatták,
  Hogy majd belőle csínos könyv legyen,
  Számon kívül maradtak: Ixion
  Bőszült vihartól űzött kerekén
  Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
  Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
  A csillagászat egy vak koldusasszony
  Condráin méri a világokat:
  Világ és vakság egy hitvány lapon!
  Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből
  S most a szabadság és a hősi kor
  Beszéli benne nagy történetét.
  Hűség, barátság aljas hitszegők
  Gúnyáiból készült lapon regél.
  Irtózatos hazudság mindenütt!
  Az írt betűket a sápadt levél
  Halotti képe kárhoztatja el.
     Országok rongya! könyvtár a neved.
  De hát hol a könyv, mely célhoz vezet?
  Hol a nagyobb rész boldogsága? -- Ment-e
  A könyvek által a világ elébb?
  Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
  Salakjok annál borzasztóbb legyen,
  S a rongyos ember bőszült kebele
  Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
     De hát ledöntsük, amit ezredek
  Ész napvilága mellett dolgozának?
  A bölcsek és a költők műveit,
  S mit a tapasztalás arany
  Bányáiból kifejtett az idő?
  Hány fényes lélek tépte el magát,
  Virrasztott a szív égő romja mellett,
  Hogy tévedt, sujtott embertársinak
  Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
  Az el nem ismert érdem hősei,
  Kiket -- midőn már elhunytak s midőn
  Ingyen tehette -- csúfos háladattal
  Kezdett imádni a galád világ,
  Népboldogító eszmék vértanúi,
  Ők mind e többi rongykereskedővel,
  Ez únt fejek- s e megkorhadt szivekkel
  Rossz szenvedélyek oktatóival
  Ők mind együtt -- a jók a rossz miatt --
  Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
     Ó nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
  Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
  Oly fényes elmék a sár fiait
  A sűlyedéstől meg nem mentheték!
  Hogy még alig bír a föld egy zugot,
  Egy kis virányt a puszta homokon,
  Hol legkelendőbb név az emberé,
  Hol a teremtés ősi jogai
  E névhez: "ember"! advák örökűl --
  Kivéve aki feketén született,
  Mert azt baromnak tartják e dicsők
  S az isten képét szíjjal ostorozzák.
     És mégis -- mégis fáradozni kell.
  Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
  Egy új irány tör át a lelkeken:
  A nyers fajokba tisztább érzeményt
  S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
  Hogy végre egymást szívben átkarolják,
  S uralkodjék igazság, szeretet.
  Hogy a legalsó pór is kunyhajában
  Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
  Testvérim vannak, számos milliók;
  Én védem őket, ők megvédnek engem.
  Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
     Ez az, miért csüggedni nem szabad.
  Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
  Agyunk az ihlett órákban teremt
  S ha összehordtunk minden kis követ,
  Építsük egy újabb kor Bábelét,
  Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
  S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
  Kihallhatók az angyalok zenéjét,
  És földi vérünk minden cseppjei
  Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
  Menjünk szét, mint a régi nemzetek,
  És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
     Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
  Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
  S meg nem kövűlnek élő fiai.
  Mi dolgunk a világon? küzdeni,
  És tápot adni lelki vágyainknak.
  Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
  Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
  S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
  Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
  Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
  Mi dolgunk a világon? küzdeni
  Erőnk szerint a legnemesbekért.
  Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
  Ha azt kivíttuk a mély sűlyedésből,
  S a szellemharcok tiszta súgaránál
  Olyan magasra tettük, mint lehet,
  Mondhatjuk, térvén őseink porához:
  Köszönjük, élet! áldomásidat,
  Ez jó mulatság, férfimunka volt!


                            (1844)